Üdvözlet!

Budafoki székhelyű fiatal kertészmérnök csapatunk elsősorban Budapesten, és vonzáskörzetében vállalja kertek, parkok tervezését, építését.

Nézzen körül honlapunkon, és kérje árajánlatunkat.

Elérhetőségeinket megtalálja a kapcsolatok "fül" alatt. 

Árainkkal kapcsolatban a "Szolgáltatások" fülön belül tájékozódhat a képek alá görgetve.

email.: net.ezkert@gmail.com

tel: 06 20 488 3843

      06 30 875 3430

Kerttípusok,fitocönológiai összeállítások

A felsorolt összeállítások egy kisebb kertben az egész kert karakterét meghatározhatják: ilyen esetbenezekhez kell igazodni a többi növénnyel is. Ha viszont elég nagy a terület, több, egymástól elszigeteltfitocönológiai együttes is kialakítható rajta. Ilyenkor a szükséges átmenetet őshonos (vagy hozzájukhasonló megjelenésű), mezofita igényű díszfák, díszcserjék közömbös foltjaival teremthetjük meg.Egymás mellé nem illő növények. Mint eddig láttuk, a növényegyüttesek harmonikus összeállításabonyolult, többféleképp felfogható kérdés. Valamivel egyértelműbben megfogalmazható az, hogy minem illik egymás szomszédságába. Nem valók egymás mellé:– Általában az erősen eltérő ökológiai és társulási viszonyok közül származó fajok.– Zavarják egymás hatását a különleges, de hasonló jellegű díszt adó növények, mivel egymás számára„esztétikai konkurenciát” jelentenek. Ilyenek például:

• a különböző fajokhoz tartozó tarka levelűfajták gyűjteményei;
• a különböző fajokhoz tartozó lecsüngő, gömb koronájú vagy csavart ágú fajták(„nyomorékok felvonulása”).
• Kellemetlen látványt nyújt továbbá, ha valami erősen természetellenes színből vagy formából túlsokat alkalmazunk: ilyen például egy spirálfűzből létesített „didergő fasor”, vagy egy piros lombúváltozatokkal telezsúfolt „marsbéli” park.

Különböző kerti összeállítások:

Északi kert. Alaphangulatát a boreális fenyőövre jellemző, kúpos formájú, fatermetű fenyők tömegeselőfordulása adja meg, amit a velük együtt megjelenő nyírfák, madárberkenye, fürtös bodza egészítki. A lombos fák közül elsősorban a bükkösök övében élő fafajok (bükk, hegyi juhar, nagylevelű hársstb.) használhatók fel még.A facsoportok lezárására gyakran alkalmaznak elfekvő fenyőket, a lombhullató cserjék közül pedigvilágos virágszínűeket, a színkontraszt és a térmélység fokozására.A fenyők komorságát laza termetű, buja növekedésű évelő virágokkal, valamint a gyepbe ültetettelőalpesi hagymás virágokkal (pl. nárciszok) enyhíthetjük.

Alpesi kert. Az alpesi kert az összefüggő erdők öve feletti vidék, a magashegyi legelők, törpefenyvesekhangulatát teremti meg. Jellemzői az elfekvő fenyők, amelyeknek foltjait néhány karcsú fenyőfa vagynyírfa élénkíti. Közéjük talajtakaró cserjéket, párnás (de nem szürke lombú) évelőket ültethetünk,a hóhatár felé eltörpülő növényzet szimbolizálására. A gyepben mutatósak az alhavasi virágok:nárciszok, krókuszok, törpe tárnicsok, botanikai tulipánok. Az együttes keretezésére az északiaskertnél felsorolt fák a legalkalmasabbak.Mediterrán kert. A mediterrán tájat lomblevelű örökzöldek és az aromás illatú örökzöld félcserjéktömeges előfordulása jellemzi. A fenyőfélék koronája lazán szétálló (atlaszcédrus) vagy ernyőszerűenellapuló (píneafenyő, libanoni cédrus). Itt nem kell tartaniuk a hótöréstől, hónyomástól. E fenyőknagy része (pl. a píneafenyő) nálunk már nem télálló. Helyette az idős korban ugyancsak ellapulófeketefenyőt vagy más, merev és hosszú tűjű fajokat (Pinus ponderosa, P. jeffreyi) ültethetjük.Jellemző még a határozott függőleges tagolást adó oszlopciprus (Cupressus sempervirens ’Stricta’,ősi kultúrforma!). Nálunk, ha nem elég meleg a kertünk, a nyugati tuja hasonló megjelenésűoszlopváltozataival (Thuja occidentalis ’Columna’, ’Malonyana’, ’Smaragd’) vagy magasra növőpikkelylevelű oszlopborókákkal (Juniperus virginiana ’Pseudocupressus’) érhetünk el hasonló hatást.A lombos fák közül jól érvényesülnek az ernyős koronájúak (júdásfa, papíreperfa, mézesfa), a régikultúrvidéket jelző gömbkoronák (pl. a csillogó lombú gömbmeggy), valamint a velük szép kontrasztotadó oszlopkoronák. Nagyobb kertben jó hátteret adnak a nagy levelű vagy fénylő lombú fák (platán,császárfa, csertölgy). A hatást illatos félcserjékkel (levendula) nyáron virágzó cserjékkel (barátcserje,nyáriorgona,) télálló pálmaliliomokkal, valamint néhány különleges igényű, déli származású díszfa,díszcserjével (gránátalma, füge) tehetjük teljesebbé.

Szubtrópusi kert. Megjelenésében és növényanyagában eléggé közel áll a mediterrán kerthez, hiszenmaga a mediterrán vidék is a szubtrópusi égöv speciális része.A mediterrán kert azonban a száraz, forró táj illúzióját kelti, a szubtrópusi kert viszont a páráshőségben, gazdag talajon felverődő vegetáció buja pompájával bűvöl el.Karakterfajai ezért a nagy levelű, egzotikus megjelenésű díszfák, díszcserjék (platánfa, császárfa,végzetfa, füge) és a túláradóan jó termőhelyet jelző, nagy levelű évelők (mákkóró, acsalapu). Sok anagy vagy különleges virágot hozó cserje és fa. Különösen a nyáron, nyár végén nyílók értékesek(szivarfa, selyemakác, mályvacserje, leszpedeza), a különleges termésűekkel (papíreperfa, cedrófa)együtt.A fenyők közül szubtrópusi jelleget adnak a laza lombú himalájai cédrus vagy a kínai selyemfenyő.Természetesen nem maradhatnak el a lomblevelű örökzöldek sem. A lehetőségeknek megfelelően ittis a nagy levelűeket részesítjük előnyben: a babérmeggy nagy levelű ’Magnoliifolia’ változatát, azörökzöld kecskerágót, a kaukázusi borostyánt (Hedera colchica).Erős szubtrópusi (és egyben keleties) jelleget adnak a nálunk is áttelelő bambuszok, pl.: aPhyllostachys viridi-glaucescens.Az eddigi növényfelsorolásból látható, hogy a szubtrópusi kerthez nagy hely és igen kedvező éghajlatszükséges, ezért kialakítására viszonylag ritkán nyílik mód.

Hangakert. Különösen Nyugat-Európában kedvelt kertforma. A szélsőségesen savanyú(elsavanyodott), laza talajokon kialakuló nyíres fenyéreket stilizálja. (Nálunk a Nyugat-Dunántúlontalálhatók ilyenek.) Karakterfajai a gyepszintben a csarab (Calluna vulgaris), a cserjeszintben aseprűzanót (Cytisus scoparius), a közönséges boróka, a galagonya, a laza lombkoronaszintet pedigmagánosan vagy kisebb csoportokban álló nyírfák, erdeifenyők adják. Ha magas a talajvíz, a hamvaséger, a havasi éger, valamint a rezgőnyár is előfordulnak még, mint a hűvös, nyirkos klíma pionírnövényei.A hangakertben a gyepszintet a csarab különböző színű és termetű fajtáival, valamint különbözőerikafajokkal és -fajtákkal gazdagítjuk. Ezek tulajdonképpen hatalmas talajtakaró foltokat alkotnak,amelyek hullámos határvonallal csatlakoznak a sima pázsithoz. Mögéjük a cserjeszintbe oszloposboróka és seprűzanót mellett az Ericaceae család cserjetermetű fajait ültethetjük, az alacsony vagyközépmagas termetű havasszépe (Rhododendron) fajokat, Pieris fajokat stb. A háttérbe, ha elegendőa hely, néhány nyírfa és erdeifenyő kerülhet.

Nyáras-borókás. Főleg az alföldi homokbuckákon élő festői növénytársulásunk. Vad szépségevetekszik a nyíres fenyérekkel, ezért feltétlenül érdemes lenne a kertbe is bevinni. Ehhez laza talaj ésviszonylag tágas terek szükségesek (egyik karakterfaja, a fehér nyár, igen nagyra nő).A közönséges boróka laza csoportjaival képezzük az alapot; mögöttük elszórtan néhány fehér nyár,elöl pedig serevényfűz- (Salix rosmarinifolia) foltok legyenek. (Eredetileg a cserjeszintben még agalagonya, a fagyal, a veresgyűrűsom, a fák között pedig a fekete nyár és néha a nyírfa is szerepelhet.)A borókák és a nyárak háttere elé virágzó homoki évelőket, valamint párnát alkotó sziklakertiévelőket, apró termetű hagymás virágokat (kikerics, csillagvirág, gyöngyike, botanikai tulipánok,törpe nárciszfajok stb.) ültessünk.

Karsztbokorerdő. Több változata közül a cserszömörcés-virágos kőrises a legszebb. Laza ligeteit főlega cserszömörce foltjai, köztük pedig molyhostölgy-, virágoskőris-csoportok alkotják. Őshonosak ittmég egyes szárazságtűrő berkenyék, a sajmeggy, továbbá a hazai madárbirs- és zanótfajok, a fanyarka,az ostorménfa, a lejtők alján pedig a húsos és a veresgyűrűsom, a mogyoró és a kecskerágófajok.A főleg tavasszal (sziklagyepek virágzása) és ősszel (lombszíneződés) látványos képet alacsonyszárazságtűrő évelőkkel és hagymás virágokkal, alacsony virágos vagy termésdíszt adó cserjékkel,valamint gazdag őszi lombszíneződést adó cserjefajokkal tehetjük még pompásabbá.

Sziklakert. Megépítésével, beültetésével külön könyvek foglalkoznak (lásd: irodalomjegyzék).Itt csupán annyit jegyezzünk meg, hogy a sziklakert is tulajdonképpen egy stilizált (sziklai)növénytársulás, ami természetes előfordulásának megfelelően többféle környezetbe helyezhető.Ilyenek az alpesi (magashegységi), a karsztbokorerdei vagy a mediterrán környezet, a korábbanelmondottaknak megfelelően.

Vízparti kert. Az álló- és mozgóvizek, valamint a vízmedencék környékének növényzetét egy későbbifejezetben tárgyaljuk részletesen. Az ott felsorolt növények együtteseivel gyakran víz nélkül is vízpartihangulat teremthető (füzek, nyárak, csüngő ágú díszfák, vízjelző évelők, díszfüvek).

Parasztkertek: Napjainkban egyre többen vásárolnak régi falusi házakat, présházakat, elhagyott tanyákat, hogy azokatkívülről-belülről eredeti stílusban felújítva, ugyanakkor megfelelő komforttal is ellátva, hangulatoshétvégi házzá vagy akár állandó lakhellyé alakítsák át.A korhű felújítás akkor tökéletes, ha nemcsak az épületre, hanem az azt övező kertre is kiterjed. Arégi paraszti építkezéshez ugyanis sajátos kertkialakítási forma és növényanyag is tartozott: éppolyanjellemző volt rá, mint a házra a meszelt fal vagy az oszlopos tornác. Ehhez kívánunk néhány tanácsot,ötletet adni a parasztkertek ismertetésével.A parasztkertekben mindig kiemelkedő szerepet kaptak az erős illatú, aromás dísz- és fűszernövények.Nagy részük a mediterráneumból származik, és még a korai középkorban, a kolostorkertekközvetítésével kerültek hozzánk. Ilyenek például a levendula, a fehér liliom, a kerti ruta vagy arozmaring, amelyek magyar nevében jól felismerhető az eredeti latin elnevezés.A kolostorkertekben, mint már szó volt róla, ezeket a növényeket („herba” összefoglaló néven) véltvagy valódi gyógyító hatásúként vagy fűszernek termesztették.Így kerültek a parasztkertekbe is. Részeivé váltak a régi magyar konyhaművészetnek, bevonultak anépdalok, a népszokások körébe.Egyes fajokat hamarosan nemcsak a gazdasági haszonért (vagy gyógyhatásért), hanem részben vagyelsősorban a díszükért ültették (tátika, harangláb, körömvirág, bögrevirág, gyöngyvirág stb.). Ezek anövények a ház utca felőli előkertjéből fokozatosan kiszorították a szerényebb díszeket.Az így kialakuló kis díszkertben a virágok sora az idők folyamán egyre bővült, mind távolibb tájakrólszármazó növényújdonságok kerültek az országba, amik azután a főúri kertekből több-kevesebbkéséssel a szegényebb néprétegek kertjeibe is eljutottak. A parasztkertekben azonban csak azokterjedtek el, amelyeknek• szaporítása és fenntartása egyszerű volt,• élénk virágdísze lehetőleg erős illattal párosult,• nem foglaltak túl nagy helyet.A dísz- és fűszernövényekhez hasonlóan alakult ki a többi kerti növény (gyümölcs, zöldség) választékais a középkortól napjainkig.Az elrendezésnél szigorú célszerűségi szempontok domináltak. Általában három funkcionális egységetkülönböztethetünk meg:

1. gazdasági udvar,

2. díszkert (virágoskert),

3. haszonkert.

növényegyüttesek összeállításának alapelvei

 

A növénykiültetések megtervezésekor elsődleges kérdés: mely fajok és fajták illenek egymás mellé

és melyek nem? A válasz nem egyszerű, és sohasem teljesen egyértelmű. A növényvilág rendkívül

változatos, és a kertben a fajok és fajták számtalan kombinációja képzelhető el. Egy szépen fejlett

növényekből álló együttes többnyire dekoratív. Vannak ugyan alapszabályok, de mint oly sokszor

a művészetben, itt is néha az alapszabályoktól való eltérés hoz különleges esztétikai élményt, pl. a

látszólag össze nem illő fajok kontrasztos szembeállítása révén.

 

Általában véve azonban egy növényegyüttes összeállítása során két alapvető elvet kell érvényesíteni:

 

a. az ökológiai és

b. az esztétikai elvet.

 

• Ökológiai elv. Az ökológiai elv azon a felfogáson alapszik, miszerint az a harmonikus, ami

természetesnek hat. Azt jelenti, hogy a megközelítően azonos ökológiai viszonyok közül származó

növények általában harmonikus együttest alkotnak. Az erősen különböző környezetből származók

társítása ezzel szemben zavaróan, idegenül hat. (Képzeljünk csak el például egy fűzfa-cserszömörce

vagy egy tamariska-lucfenyő összeállítást!) harmónia, illetve a diszharmónia magyarázata egyszerű.

A környezethez való alkalmazkodás következtében a növények külső morfológiai bélyegei is megváltoznak. Az azonos ökológiában élő

fajok így (gyakran rendszertani hovatartozásuktól függetlenül is) hasonló jellegűekké válnak, így már

a puszta megjelenésükkel „beszélnek” arról a vidékről, ahonnan származnak. Szembetűnő példa erre

a boreális fenyőöv növényeinek kúpos termete és egysudarú elágazási rendszere (lecsúszik róla a hó)

vagy a magas hegységek elfekvő fenyői (hótakaró alatt telelnek). Szépen példázzák a morfológiai

alkalmazkodást a közép-amerikai kaktuszok és az afrikai sivatagok Euphorbia (kutyatej-) fajai. Ez

utóbbiak – rendszertani szempontból – ugyancsak távol állanak a kaktuszoktól. Megjelenésük viszont

sokszor a megtévesztésig hasonló azokhoz.Nézzünk néhány további példát:

• Tüskés-tövises ágrendszer vagy szőrös levélzet. Általában a gyepes legelőkön és erdőszéleken

élő cserjéket, fákat jellemzi; véd az állatok rágcsálásától (galagonya- és borbolyafajok, vadkörte,

kökény stb.).

• Erőteljes, buja növekedés. A kimagaslóan jó termőhelyeken, gyakran vízparton élő növények

jellemzője (füzek, nyárak, ezüstjuhar, zöldjuhar stb.).

• Nagy levelek. Ugyancsak a gazdag termőhely és gyakran még a hosszú vegetációs időszak

velejárója.

• Lassú növekedés. Többnyire a kedvezőtlen, száraz termőhely velejárója (molyhos tölgy, szirti

madárbirs).

• Molyhos vagy ezüstös hajtásrendszer vagy lombozat. A száraz termőhelyen és igen bőséges

fényviszonyok mellett élő növényeknél gyakori: véd a túlzott felmelegedéstől és a párologtatástól

(ezüstfa, fehér nyár, ezüst hárs, molyhos tölgy, levendula stb.). Az ilyen növények általában erősen

fényigényesek.

• Kopasz hajtások és levelek, üdezöld lombozat. Jó közepes termőhelyi igényt jelez.

• Párnás növekedés. A sziklákon élő évelő növények jellemzője.

A különböző vidékeket tapasztalatból vagy képek, leírások alapján megismerő ember tudatában

ezek a morfológiai bélyegek emlékképek, érzések formájában összegeződnek. A kertben azután az

ökológiailag össze nem illő növények látványa zavaró hatást kelt benne anélkül, hogy ennek konkrét

okát ismerné.

Hasonló értelmezésben merül fel a nemesített díszváltozatok megjelenése is. Ez utóbbiak egy

része annyira nyilvánvalóan az ember keze nyomát viseli (telt virágúak, tarka vagy sárga levelűek,

csavarodott ágú stb.), hogy egy természethű (pl. erdei) környezetben már mesterkéltnek hatnak. Élénk

színeikkel, különleges formájukkal jól illenek viszont az épületek, műtárgyak környékére, így jelezve

az ember közelségét. A díszváltozatok egy másik csoportja a nemesítés ellenére is megőrizte „vad”

jellegét. Ilyenek például a virágos cserjék, és az évelő dísznövények dúsan nyíló (illetve termő),

a szimplavirágú fajtái, továbbá a szép, de nem különleges koronaformára szelektált fák (pl.: Tilia

tomentosa ’Szeleste’). Ezek a dísznövények a épülettől távolabb is természetesen hatnak.

Vannak azonban olyan, főleg biológiai bélyegek, amelyek kevésbé feltűnőek, ezért nem tapad

hozzájuk hangulati hatás. A szakember számára mégis fontosak ezek: segítségükkel következtetni

lehet az illető növény igényeire, sőt eredeti társulási viszonyaira is. Néhány ilyen bélyeg:

– A kihajtás ideje. A mérsékelt égövi erdőkben a növények kihajtása és nyílása mindig a legalsó (gyep-)

szintben kezdődik és alulról felfelé haladva, a legfelső szintben fejeződik be. Ez érthető és logikus: az

alsó koronaszintek lakói igyekeznek minél tökéletesebben kihasználni azt a kezdeti időszakot, amikor

az erdő védi, de még nem árnyékolja be a talajt. Az időjárás viszontagságainak legjobban kitett legfelső

koronaszint fái ezzel szemben (bükk, tölgy) mindig utoljára rügyeznek, a kései fagyveszély elmúltával.

A jelenség annál szembetűnőbb, minél sűrűbb árnyékú az erdő (bükkös).

Ugyancsak késői kihajtás jellemzői a nyílt társulások (pl. karsztbokorerdők) növényzetét.Kivételt képeznek a vízparti erdők egyes fái, például a füzek, amelyek a legfölső koronaszintben is

korán kezdik a vegetációs időszakot. A jelenség főleg azzal magyarázható, hogy nyirkos termőhelyen

a víz – nagy hőtároló képessége révén – mérsékli a hőmérséklet tavaszi ingadozását.

– A hajtásnövekedés időtartama. A nyár közepére (a június 21-i napforduló idejére) magától

leálló hajtásnövekedés ezzel szemben jó télállóságra utal. A hosszadalmas, szeptemberig is elnyúló

hajtásnövekedés ezzel szemben a nagy hőigény és sokszor már a fagyérzékenység jele (füge,

gránátalma). Fiatal korban a legtöbb növény tartósabban növekszik (ezért a télre is érzékenyebb), mint

felnőtt korában.

– A virágzás időpontja. A tavasszal és nyár elején nyíló díszfák, díszcserjék nálunk általában télállóak.

Ezzel szemben a nyár második felében nyílók nagy része a miénknél hosszabb nyárhoz és enyhébb

télhez szokott. Ilyenek például a nyáriorgona, a barátcserje, a selyemakác vagy a leszpedeza. Ezek a

növények védett, meleg fekvést kedvelnek, kemény teleken még így is visszafagyhatnak.

– A beporzás módja. A szélbeporzás általában az erdő legfelső koronaszintjére, a rovarbeporzás pedig

az alsó, védettebb szintek növényeire jellemző. (Kivétel persze itt is van, például a mogyoró.)

– Lombszín, lombhullás. A korai lombszíneződés és lombhullás általában a télre való felkészülés jele.

Kiváltói a rövidülő nappalok és a hűvös éjszakák. Ezzel szemben a hosszú vegetációjú, melegigényes

fák, cserjék ősszel későn színeződnek. Sokszor minden színeződés nélkül, csak a fagy hatására dobják

le lombjukat (császárfa).

Megjegyzendő, hogy néha a nyár végi nagy szárazság is korai lombhullást erőszakol ki. Ez

természetesen nem javítja, ellenkezőleg, rontja az áttelelő képességet az egész növény legyengítésével.

 

A tájra jellemző festői növénytársulások stilizálásával tudatosan befolyásolhatjuk a kert karakterét,

megteremthetjük egy távoli táj hangulatát. Ebben az esetben az illető társulás vagy táj fás szárú

karakterfajaié a vezető szerep, de azokat szükség esetén más, hasonló megjelenésű fajokkal, illetve

fajtákkal is helyettesíthetjük. A fák és cserjék által kialakított keretet a társulás jellegének megfelelő

lágy szárú virágokkal, esetleg még egyéb létesítményekkel (pl. sziklák) egészítjük ki.

• Esztétikai elv. A növényegyüttesek összeállításának esztétikai elve a dísznövények színek és formák

szerinti társítását jelenti. Ennek bővebb kifejtése már a kerttervezés hatáskörébe tartozik, amelynek

néhány leegyszerűsített alapszabályával az előző fejezetben megismerkedhettünk. Ott szó esett arról,

hogy a dísznövények a kertben részben ornamentális, részben pedig különböző funkcionális célokat

szolgálnak. A kerti szituációtól függően hol az egyik, hol inkább a másik szerepkör lép előtérbe.

Az viszont, hogy hogyan, milyen célra használható fel, már magától a növénytől függ. A különböző

termetű, élettartamú, megjelenésű növények értelemszerűen különböző célokra alkalmasak; mások

a velük elérhető esztétikai hatások és mások a társítás sajátosságai is. A most következő fejezetek

ezt a témakört tárgyalják, ismertetik a dísznövények főbb felhasználási csoportjaival kapcsolatos

tudnivalókat. A felhasználási csoportok nagyjából megfelelnek a botanikai felosztásnak:

• fás szárú dísznövények,

• egy- és kétnyári virágok,

• évelő dísznövények.